Korai volt az örömöm! Szegény Milcsi nagyon keserves sírással adta tudtunkra hajnali 3/4 5 kor, hogy neki fáj valami, vagy fél valamitől. Nagyon sírt szegénykém. Odavittük magunk közé, kapott tejcsit, de azonkívül, hogy tele lett a pocakja, sokat nem ért. Sírt tovább, vigasztalhatatlanul. Kézben sem volt jobb, ringatva sem. Bekentük az ínjét Dentinoxszal, az ízét szereti Milán, de sokat nem ér. Szerintem a fáradság vetett véget véget nem érő sírásának. Aztán fél8kor ébredtünk újra. Enni nem kért. Elindultunk vásárolni, Petiékkel sétáltunk, és vásároltunk. Milcsi kapott egy kiskékpöttyeslabdát. Ebédre értünk haza. Milán sütőtököt evett a szokásos hozzávalókkal.
Délután a hapitapikon hemperegtünk és nevetgéltünk( olyat nevettünk Apával: Milán szószerint felborult.Nem lehet még körbeírni sem, hogy csinálta, de nagyon tetszett mindkettőnknek), míg Milánért nem jöttek az álmommanók. És megint kivitték a hidegre.
Ma többször is felállt. Bár inkább feltápászkodásnak mondanám. De egyre jobb. Még kicsit tökéletesíti a technikát... De azt mondjuk ráér nagyon vele. Így is azon aggódok, hová tegyük a karácsonyfát. Komoly kérdés.

Így tanul Apa. Már ha hagyják!